Ez a magatartás Krisztustól megbékített, a túlságosan nagy egóból fakadó agresszivitástól mentes szívet tételez fel. Ugyanez a kegyelem által létrejött megbékéltetés teszi lehetővé a belső szilárdság megőrzését, az ellenállást, a jóban való kitartást, akkor is „ha sötét völgyben járok” (Zsolt 23,4), vagy ha „hadsereg is áll velem szemben” (Zsolt 27,3). Az Úrra, a Sziklára támaszkodva mondhatjuk: „Békében fekszem le és azonnal elalszom, mert egyedül te nyugtatsz el bizalomban, Uram” (Zsolt 4,9). Krisztus „a mi békénk” (Ef 2,14), és azért jött, „hogy lépteinket a béke útjára irányítsa” (Lk 1,79). Ő mondta Szent Fausztina Kowalskának, hogy „az emberiség mindaddig nem talál békét, amíg nem fordul bizalommal irgalmasságomhoz”.[98] Ne essünk tehát abba a kísértésbe, hogy a belső biztonságot a sikerekben, az üres élvezetekben, a birtoklásban, a mások feletti uralkodásban vagy társadalmi elképzelésekben keressük: „Az én békémet adom nektek”, de „nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja” (Jn 14,27).
