Az áldozat mint a hitből és szeretetből önmagát odaajándékozó élet középpontja
Áldozat és az Új Hermitage építése
Felidézem, hogy a már elhunyt Seán Sammon testvér egyszer megosztott egy találkozást, amelyben egy fiatal emberrel beszélgetett – úgy emlékszem, Ausztráliában. Miután egy csoportnak beszélt a testvérek életéről és küldetéséről, egy fiatalember odalépett hozzá, és tovább folytatták a beszélgetést. Egy kérdés különösen megragadt Seán emlékezetében:
– „Miért nem beszéltek többet arról az áldozatról, amelyet a testvérek hoznak?”
Sok oka lehet annak, hogy egy ilyen téma nem kerül hangsúlyosan elő, amikor fiatalokkal beszélünk. Ami azonban elgondolkodtatta Seánt, nem maga a kérdés volt, hanem az a tény, hogy egy tizenévestől érkezett. Néha azt feltételezzük, hogy a fiatalok nincsenek tudatában azoknak a kihívásoknak és áldozatoknak, amelyeket az élet megkövetel. Ez a rövid találkozás megmutatta, mennyire téves lehet ez a feltételezés.
Ahogy közeledünk Szent Marcellin Champagnat ünnepéhez, ismét egy olyan ember történetéhez fordulunk, akinek életét nem a kényelem vagy a biztonság formálta, hanem az áldozat. A marista testvérek alapítójaként hagyatéka nem pusztán látomásán vagy eredményein nyugszik, hanem azon a számtalan áldozaton – némelyik látható, sok pedig rejtett –, amely életet adott ennek a látomásnak.
Az élet radikális újrarendezése
Marcellin Champagnat álma – hogy Jézus Krisztust megismertesse és megszerettesse a fiatalokkal, különösen a szegényekkel – nem ideális körülmények között született. Egy olyan korban bontakozott ki, amelyet lelki elhanyagoltság és társadalmi felfordulás jellemzett. A fiatalokkal való találkozásai, különösen a híres Montagne-esemény, feltárták előtte az oktatás és a hitre nevelés hiányának tragikus következményeit. Ettől a pillanattól kezdve elhatározta, hogy cselekedni fog.
Ez a látomás azonban mindent követelt tőle. Nem volt olyan cél, amelyet kényelmesen, plébánosi szolgálata mellett megvalósíthatott volna; életének gyökeres átrendezését igényelte. Energiáját, idejét és szűkös erőforrásait egy olyan testvéri közösség formálásába fektette, amely eléri a leginkább elhanyagoltakat. Küldetését kezdettől fogva a lemondás jellemezte: a kényelemről, a személyes ambíciókról és a siker minden biztosítékáról való lemondás.
A marista testvérek első évei törékenyek és bizonytalanok voltak. Marcellin szegénységben élt, gyakran nem tudva, hogyan fogja a közösség fedezni legalapvetőbb szükségleteit. Nem álltak mögötte bőkezű támogatók vagy kiépített struktúrák – csupán hit és elszántság. Nemcsak azt adta oda, amije volt, hanem gyakran azt is, amije nem volt; önmagát fizikai és érzelmi határain túl feszítette.
Áldozatai mélyen személyesek voltak. Kimerültséget, betegséget, anyagi terheket és mélységes csüggedés pillanatait viselte el. Nehéz súlyként nehezedett rá a felelősség, hogy fiatal, gyakran képzetlen testvéreket formáljon nevelőkké. Voltak kudarcok, sikertelenségek és kételyek, mégis kitartott.
Marcellin számára az áldozat nem egyetlen hősies tett volt, hanem mindennapi felajánlás. Hosszú órákban, nehéz döntésekben, a kudarcok csendes elviselésében és önmaga állandó odaadásában öltött testet mások javára.
Az Új Hermitage építői
Ma, mint Champagnat maristái, ismét a meghívás és a kihívás egy új pillanatában találjuk magunkat. A 23. Generális Káptalan arra hív bennünket, hogy az „Új Hermitage építőivé” váljunk, és a szív és az értelem megtérését éljük meg öt egymással összefüggő területen: hivatás, lelkiség, közösség, vezetés és küldetés.
Ezek a felhívások inspirálóak, de nem költség nélküliek. Ahogyan maga a Hermitage is „mezítelen kezekkel, nagy bátorsággal és rendíthetetlen hittel” épült, úgy ez az új látomás is csak áldozatok árán ölthet formát.
A hivatáskultúra erősítéséhez arra kapunk meghívást, hogy teljes szívünkkel adjuk oda magunkat. Ez időnk, kényelmünk és önmagunkra irányuló figyelmünk feláldozását igényli, hogy türelemmel és nagylelkűséggel kísérhessünk másokat.
Az élő lelkiségben való növekedéshez túl kell lépnünk az individualizmuson és a rutinon. Ez megköveteli a felszínesség és a szétszórtság feláldozását, hogy helyet adjunk a csendnek, a találkozásnak és a Krisztusban történő átalakulásnak.
A hiteles közösség építéséhez le kell mondanunk az individualizmusról és az önmagunk körül forgó szemléletről. Az ilyen közösség csak akkor lehetséges, ha feláldozzuk személyes preferenciáinkat, a megbocsátást választjuk, és nyitottak maradunk mások felé, különösen akkor, amikor ez nehéz.
A szolgáló vezetés megéléséhez el kell távolodnunk az ellenőrzés, a függőség és az önelégültség formáitól. Ez a hatalomról, a bizonyosságról és a megszokott munkamódszerekről való valódi lemondást jelenti, hogy a közös felelősségvállalás és a közös megkülönböztetés virágozhasson.
Küldetésünk megújításához – különösen a legszegényebbek és legkiszolgáltatottabbak között – arra kapunk meghívást, hogy magunk mögött hagyjuk a régi utakat, és új távlatokat nyissunk. Ez a biztonság és a kiszámíthatóság feláldozását, valamint a bátorságot követeli meg ahhoz, hogy új és gyakran törékeny határterületek felé induljunk.
E felhívások mindegyikében ugyanaz a meghívás hangzik: elengedni valamit, hogy valami új születhessen. Az Új Hermitage nem pusztán eszmékből épül fel, hanem odaadott életekből, ahogyan Marcellin és az első testvérek is teljesen odaadták magukat saját korukban.
Ami Szent Marcellin számára lehetővé tette ezt az áldozatot, az Istenbe vetett rendíthetetlen bizalma volt. Mélyen hitt abban, hogy a küldetés Istené, és hogy Isten megadja mindazt, amire szükség van – gyakran láthatatlan és váratlan módokon. Ez a bizalom nem szüntette meg a nehézségeket, de megváltoztatta azt, ahogyan hordozta őket.
Mélységes bizalom Máriában
Erejének középpontjában Mária iránti mélységes bizalma állt, akit szeretettel „Jó Anyának” nevezett. Benne a csendes, hűséges és teljes önátadás példáját látta. Mária „igenje” maga is áldozat volt: teljes nyitottság Isten terve iránt. Mária kísérte Marcellint küzdelmeiben, és ma is társunk marad.
Napjainkban a világméretű marista család élő tanúsága annak, mire képes az áldozat, ha hittel párosul. A legutóbbi Generális Káptalan azonban arra emlékeztet bennünket, hogy a történet még nem teljes. Most ránk bízatott, hogy alakítsuk a marista élet következő korszakát, és bátran válaszoljunk az előttünk álló felhívásokra.
Ahogy közeledünk június 6-ához, Szent Marcellin Champagnat arra hív bennünket, hogy újra felfedezzük az áldozat jelentését saját életünkben. Ne veszteségként, hanem ajándékként. Ne úgy, mint valami rendkívüli dolgot kevesek számára, hanem mint a szeretet mindennapi válaszát, amely a hétköznapi pillanatokban valósul meg.
Ha valóban fel akarjuk építeni az Új Hermitage-t, ha valóban „mindenki otthonává” és „az élet folyójává” akarunk válni, akkor az áldozatnak méltó helyet kell elfoglalnia marista identitásunk szívében.
Tanuljuk meg Marcellintől, hogy számolgatás nélkül adjunk, bízzunk Isten gondviselésében, és reménnyel járjuk együtt utunkat. És kísérjen bennünket Mária, a mi Jó Anyánk, miközben nagylelkűen válaszolunk erre a meghívásra.
Hálával emlékezzünk és örömmel ünnepeljük június 6-án Szent Marcellin Champagnat ajándékát az Egyház és a világ számára.
Peter Carroll testvér
Generális elöljáró
2026. május 29.
