Élete

Lelkisége

Képregény

Levelei

Szent Marcellin Champagnat levelei

Ugye, mindnyájan szeretünk levelet kapni? Pláne, ha egy kedves barátunktóI jön a levél. De nagyon meglepődnénk, ha egy ismeretlen úgy kezdené levelét: "Kedves Barátom!".
A többé-kevésbé ismert Marcellin Champagnat atya ezzel a megszólítással szeretne velünk barátságot kötni, illetve azt elmélyíteni.
E sorokat olvasva megismerhetjük gyermek ­és serdülőkorát, majd a felnőttkort, később papi és rendalapítói tevékenységét.
Marcellin Champagnat nem úgy szövegezte le­veleit, amint itt írva van, módosítottunk a szövegen, de küzdelmeit, örömeit híven megtaláljuk e sorokban. Tanúi lehetünk gazdag érzelemvilágának, szerető nagy szívének és erős akaratának.
A korban, melyben élt, Jézus és Szűz Mária szeretetétől áthatva, teljes erejével az Egyházat szolgálta, és nevelte környezete if­júságát. Az Evangélium szellemében egyszerűen és hűségesen akart élni, mint a Szűzanya. Életét olvasva mintha csak az Úr Jézus szavait hallanánk: "Engedjétek hozzám a gyermekeket, mert övék az Isten országa".
Szent Marcellin Champagnat Egyházunk sze­rint védnöke a fiatalságnak. Fiai, a Marista Testvérek, az ő példáját követik és nevelik az ifjúságot az egész világon, az ő irányel­vei szerint.
75 éve annak, hogy a Marista Testvérek megkezdték működésüket Zaireban, ezt az év­fordulót használjuk fel, hogy e füzet kiadá­sával kifejezzük tiszteletünket és hálánkat Szent Marcellin Champagnat iránt.

 

Le Rosey /Marlhes/ 1800. február 21.

Kedves Barátom!
Valószínűleg meglep ez az első levelem. Célom, hogy valamit elbeszéljek Neked életemből.
Nevem Marcellin. Május 20-án leszek 11 éves. Családom Marlhesben él, én is ott születtem. Franciaország déli részén ta­lálható ez a kis falu, mintegy 20 család lakja. A legközelebbi nagyváros Lyon. Elég messze van tőlünk, mert én még sosem voltam ott.
Az írásomon ne csodálkozz, Bertalan bá­tyám írja e sorokat helyettem, mert én nem járok iskolába, így írni nem tudok. Édesanyám, míg mi e sorokat írjuk, a tűz mel­lett ül, Lujza nagynéném és nővérem társa­ságában. Varrogatnak, foltozgatnak. Édesanyám időnként feláll, hogy megnézze a tűzhe­lyen a fazekat.
Ő valóban a család lelke. Gondja mindenre, ami a rendet és tisztaságot illeti, kiterjed. Nem élünk fényűzésben; de ő sokszor mondogatja, hogy a rend a ház legfőbb dísze. Néha korhol: Marcell, már megint elfelejtetted levenni a piszkos cipőidet ... ruháid szana­szét hevernek ...
Sokat van a gazdasági udvarban s ezt nagyon megértem: sok a munka, s mint ő mondja, kell, hogy mindenki megtegye a maga munkáját. De sok munkája mellett talál időt arra, hogy jó viszonyt tartson fenn a falu többi asszo­nyaival. El-eljönnek beszélgetni Mamával. Rendszerint nem értem, miről társalognak, de azt már megfigyeltem, hogy sokkal vidámabban távoznak, mint ahogy megérkeztek.
Munkája miatt Édesapánk gyakran van távol a háztól. Erről majd máskor írok. Én a Mamával beszélgetek leggyakrabban. Minden érdekli, ami velem kapcsolatos és gyakran ad jó ta­nácsot. Egyik este megjegyezte, hogy makacs vagyok és az ételben válogatós. Megmagyaráz­ta, hogyan kell okosabban viselkednem.
Az asztalnál szigorú rendet tart. Először imádkozni kell, aztán ő osztja ki az ételt. Eleget kapunk enni, de nem kényeztet minket, és nem tűri a szeszélyeskedést. Néhanapján Lujza néni meg is jegyzi: "Ugyan Mária, ne légy olyan szigorú, hiszen Marcellin még ki­csi." Anyánk változatlanul feleli: "Azt akarom, hogy a gyerekek derék emberekké vál­janak, mint az apjuk." Igen! Én is teljes ember akarok lenni, nagyon igyekszem.
Ezek után már talán van valami képed rólunk és környezetünkről. A legfontosabb, amit ró­lunk mondani tudok az, hogy családunk keresztény család. Ha hozzánk jössz, láthatod majd a Szűzanya képét a falon, s az én ágyam fölött a kis fakeresztet.
Tudom, ez még nem elég keresztény életünk bizonyítására. Az imádságnak fontos szerepe van az életünkben. Minden este a vacsora után elimádkozunk egy tizedet a rózsafüzérből. Legtöbbször Lujza néném az előimádkozó. Elfeledtem megemlíteni, hogy ő apáca volt, zárdában élt, de a forradalom egy rendelete folytán kizavarták a rendházból. Amikor a Szűzanyáról beszél, mindig jó Anyánknak em­líti Őt és bizalma határtalan iránta. Az es­ti ima után előkerül egy régi könyve, a Szentek élete, abból olvas fel néhány fejezetet. Anya mindig hozzáfűz néhány megjegyzést a hal­lottakhoz és buzdít minket, hogy hasonlóképpen cselekedjünk. Két szent életét értékeli különösen: Gonzága Szent Alajosét, aki a tisz­taság mintaképe és Regis Szent Jánosét, aki a mi vidékünknek volt tántoríthatatlan nagy misszionáriusa a XVII. században.
Vasárnaponként valamennyien részt veszünk a szentmisén, kicsi falunk öreg templomában. Legfőbb boldogságomat a szentáldozás jelentené. Egyik este Édesanyám az ágyamhoz jött, megjelölte homlokomat a kereszt jelével, s azt mondta: fiam, nemsokára már 11 éves leszel, itt az ideje, hogy a szentáldozásra előké­szülj. Édesapáddal megkértük a Plébános urat, hogy a jövő héten megkezdhesd a hittan tanulását. Ezidőtől kezdve egyetlen hittanórát sem mu­lasztottam el. Mihelyst hazaérek, sok kérdést tesznek fel az otthoniak. Már majdnem könyv nélkül tudom az egész katekizmust.
Egyik nap nagyon lehangoltan jöttem haza, s kedvem lett volna felhagyni a hittanórákkal. Az egyik tanuló ugyanis nagyon zavarta az órát, ezért a tanító megbüntette: térden állva kellett követnie az órát, s még gúnynevet is kapott. Két hétig nem mert jönni a katekizmusra. Ez az eset nagyon levert en­gem, mert úgy találtam, hogy túl szigorúan bántak a fiúval. Szerencsére az óta minden rendbejött és nincs már messze a nagy nap.
Édesanyám szerint az első szentáldozás nap­ján akármilyen nagykegyelmet kérhetek az Úr Jézustól, Ő megadja azt nekem. Még nem tudom, mit fogok kérni, de legközelebb ezt is megí­rom Neked.

A viszontlátásra, Barátod

 

Le Rosey /Marhles/ 1802. márc.12.

Kedves Barátom!
Első levelemben bemutattam családunk néhány tagját. Most, mint már megígértem, Édesapámról fogok beszélni.
Keresztneve János, névnapját Keresztelő Szent János ünnepén tartja. Igen nagyra érté­kelem őt. A gazdaságban dolgozik édesanyám­mal együtt. A földek itt vannak a házunk kö­rül. Sokszor segítek nekik. Amikor vásár van Saint-Chamondban, szekérrel megy oda, s viszi magával két testvéremet, Bertalant és János­ Pétert. Néha engem is magukkal visznek, ilyen­kor tanulom a kereskedést.
Legjobban apám vízimalma tetszik nekem, me­lyet ő maga épített a tanya melletti patakra. Nagyon ügyes ember az én édesapám. Örömmel nézem, amint a víz a lapátkerekeket forgatja, s a malomkő lisztté őrli a szomszédok búzáját.
Apám valóságos ezermester, bútoraink nagy ­részét is ő készítette. Engem is bevezet az asztalosmunka titkaiba. Ha házunkon javítani­való akad, azt is ő végzi el, ilyenkor én ke­verem neki a maltert. Mindenhez érteni kell, szokta mondani, minden ismeretre szükségünk lehet az életben. Mindent alaposan megmagyaráz, és sok fogásra megtanít.
Nagy készséggel segít a szomszédoknak is. Több éven át volt kerületi titkár. Nagysze­rűen tud írni: levelem írásában is ő segít. A faluban mindenki szereti őt, kikérik taná­csát, tisztelik, és a békebíróság elnökének is megválasztották. Gyakran beszél a forradalom­ról is, de bevallom, e téren nemigen tudom követni szavait.
Amint mondják, 1789-ben, születésem évében kezdődött a forradalom. Egyszer, amikor még kicsi voltam, megkérdeztem Lujza nénitől, hogy veszedelmes állat-e a forradalom. Ó, még annál is rosszabb, felelte.
Kétségtelenül lehet benne valami rossz,   mert sokat beszélnek meggyilkolt emberekről, felgyújtott templomokról, üldözött papokról. Ezek előttem igazságtalan dolgoknak tűntek. Mégis azt beszélik, hogy édesapám jó forradalmár volt. Kerületünk Nemzetőrségének is volt parancsnoka. Szépen festett fehér nad­rágjában, mellényben és kék kabátjában, de nagyon szigorú volt a falu békéjét zavaró banditákkal szemben. Később még kerületi felügyelőnek is kinevezték. Sokszor szónokolt gyűléseken és sokan hallgatták, de én ezeken nem vehettem részt. Azt is hallottam, hogy sok templomot mentett meg a pusztulástól és az üldözött papokat is védelmébe vette. Az egész család részt vett az éjszakai miséken, mikor azt egy bujdosó pap mondta a tanyán. Je­lenleg minden elcsendesedett, ő is abbahagyta a politikát, csak tanácstagként működik a köz­ségben, s mellette végzi saját munkáját.
Ami az én jövőmet illeti, még nem tudom, mi lesz belőlem. Talán, mint édesapám, paraszt­gazda leszek. Mindenesetre sok mindenben csodálom, s követésre méltónak találom.
Most még hadd mondjam el, mit kértem az Úr Jézustól első szentáldozásom napján. Nem lé­vén semmi különös kívánságom, így szóltam Hozzá: "Jézusom, add meg nekem azt, amit jónak látsz, egyetlen kívánságom, hogy mindig barátod maradhassak".
Valahányszor szentmisére megyek, megismét­lem ezt a kívánságom a szentáldozás pillana­tában. Nagyon boldog vagyok, hogy Őt szívembe fogadhatom, s remélem, egyszer majd megmutatja, mit kíván tőlem.
Szívélyesen köszöntelek Téged s Tieid,

Barátod

 

Saint-Sauveur, 1805. május 20.

Kedves Barátom!
Ma van születésem napja, felhasználom az alkalmat levelezésünk felújítására. Most itt lakom nővéreméknél, Mariannánál, aki idejött férjhez. Már majdnem egy éve, hogy itt vagyok, sógorom, aki tanító, tanít olvasni és írni. Bizonyára furcsállod, hogy 15 éves fejjel szántam rá magam a tanulásra. Története hosszú, de majd elmondom.
Már otthon, Lujza néném tanítgatott a be­tűvetésre, de én ezt akkor nagyon nehéznek ta­láltam, mert a mi falunkban mindenki tájszó­lásban beszélt. Végül nagynéném elvesztette türelmét a tanításhoz és reményét vesztve is­mételgette: nem értem, hogy lehet egy kerüle­ti tanácstag fia analfabéta. Bár kicsit meg­szégyenített, de nem sértett meg nagyon ez a megjegyzés.
Arról álmodoztam, hogy majd folytatom édesapám munkáját, jó kereskedő leszek, s egykor én is egy megértő kis családban találom meg boldogságomat. Gondolom, apámnak is ez volt rólam az elgondolása.
1802 végén mégis elküldött Marlhes-ba, az iskolába. Első napom itt számomra katasztro­fális volt. Alig foglaltam helyet, a tanító úr által kijelölt padban, s mint a többiek, én is elővettem könyvemet és füzetemet, hal­lom, hogy a tanító úr mondja: "Marcellin, vedd az olvasókönyved és gyere ide". A félelem a padhoz szegezett: én nem tudtam olvasni. Még mielőtt megmozdultam volna, egy fiú felugrott és a tanító úr elé állt. Az egész egy pilla­natig sem tartott ... a fiú kapott egy pofont és sírva ment vissza helyére. A nap többi részére már nem emlékszem.
            Hazaérve kijelentettem, hogy én többet nem megyek iskolába, legközelebb talán engem po­foznak meg, nem kell nekem sem oktatás, sem pofon. Hiába próbáltak meggyőzni, minden igyekezetük ellenére iskolai első napom az utolsó is volt.
Otthon maradva, édesapám magával vitt minden munkára: mezőre, legelőre, malomba. Nekem adott három bárányt, s mikor azok megnőttek, eladtuk őket. A pénz egyrészét nekem adta, ez volt az első keresetem. Pénzemen újabb bárányokat vettem, végül is szép hasznot húz­tam ebből az elfoglaltságból.
Minden haladt szépen a maga útján, míg egy szép napon, 1803 augusztusában, minden   tervem füstbe ment. A mezőről jöttünk haza János-Péter testvéremmel, aki nálam két évvel idősebb, s azt látjuk, hogy egy ismeretlen pap beszélget szüleimmel, Bertalan meg kissé zavartan álldogál előttük. A Tisztelendő úr ránk mosolygott, s magához hívott mindkettőn­ket. Először János-Péterhez szólt: "Gondoltál-e már arra, hogy szeminarista légy és később pap?" A kérdéstől meglepődve, kis habozás után így válaszolt: "Nem, Tisztelendő úr, én erre sose gondoltam." Azután rám került a sor. "És te?" kérdezte tőlem. Nagyon zavarban vol­tam, nem tudtam hirtelen mit válaszolni. Egyik gondolat a másikat kergette eszemben: a megtakarított pénz, a bárányüzlet, a pofon az is­kolában, az első áldozás, a szentek élete… A pap ezalatt nem vette le rólam a szemét. Végül is kézen fogott és így szólt: "Gyermekem, a szemináriumba kell menned; hogy pap légy. Ezt akarja az Úr".
Azóta nem találom nyugtomat, szavai állan­dóan a fülembe csengnek. Apám sokszor igyekezett a valóságra ébreszteni: "Gondolod, hogy 'elfogadnak téged a szemináriumban, hiszen sem írni, sem olvasni nem tudsz?"
Ez igaz volt, de a gondolat, hogy pap le­gyek, nem hagyott nyugtot még a mezei munka közben sem.
Pár hónap múlva nagy gyász ért bennünket. 1804. június 13-án édesapánkat holtan találtuk ágyában, bátor és erős szíve megszűnt dobogni.
Ekkor anyám könnyes szemekkel, így szólt hozzám: "Marcellin, tudom, hogy még mindig ar­ra gondolsz, hogy pap legyél, nekem ez lenne a legnagyobb örömöm. Úgy gondolom, elmehetnél nővéredhez, s tanulhatnál sógorod iskolájában. Tudom, sose hagytad el a házat még, de e nélkül nem juthatsz be a szemináriumba."
Így kerültem Saint-Sauveurbe, így járok itt iskolába. Nem tudom, sikerül-e a tanulás, hiszen minden olyan komplikált. Már nem vagyok gyermek 16 évesen, de bízom erősen a sikerben, hiszen Isten akarja azt.
Te gondoltál-e már a jövődre?
Kívánom, hogy Te is megtaláld utadat.

Barátod

Verrieres, 1813. június 24.

Kedves Barátom!
Sok minden történt életemben utolsó leve­lem óta. Már nyolc évet töltöttem el itt, Verrièresben, a kis szemináriumban, de nem akartam addig írni, míg biztos nem voltam tanulmányaim ezen első szakaszának sikeres befejezésében.
Bevallom, a kezdet nagyon nehéz volt. Mi­után egy évet töltöttem Saint Sauveurben, só­gorom azt mondta édesanyámnak: "Fia makacsul kitart a továbbtanulás mellett. Jobb lenne ebben megakadályozni: nincs hozzá tehetsége.
Képzelheted, milyen lelkiállapotban tér­tem vissza falunkba. Semmihez nem volt ked­vem. Olvasgattam és imádkoztam.
Egy nap édesanyám azt tanácsolta, hogy za­rándokoljak el La Louvescbe, Regis szent Fe­renc sírjához, ami tőlünk 50 km-re van.
Háromnapi gyaloglás után értünk oda. Mi­után ott sokat imádkoztam, új erőre kaptam és elhatároztam, hogy megpróbálom felvétele­met a kisszemináriumba.
Édesanyám mindent elkészített, amire szükségem lehetett. Elővettem a bárányok eladásából megtakarított pénzemet, ami fedezte a szemináriumi beiratkozás költségeit.
1805. október végén fogadott bennünket a szeminárium rektora. Gyengének találta a fel­vételi vizsga eredményeimet írásból és olvasás­ból, de mégis felvett a kezdők osztályába. Ha­tártalan örömmel öleltem meg édesanyámat az irodából kijövet. Amikor elbúcsúztam tőle, nem gondoltam, hogy utoljára csókolom meg. 1810-ben a jó Isten magához szólította, hogy megjutalmazza mindazért a sok jóért, amit értünk tett.
Elég nehéz volt beilleszkedni a szeminá­riumi életbe. Tizenhat évesen és jól megter­metten hamar feltűntem társaim között. Mind­nyájan élénkebb eszűek és kisebbek voltak, mint én. Természetesen sok tréfájuknak voltam célpontja, ez igen félénkké tett.
Akaratom azonban nem hagyott cserben. Kezdetből fogva szívvel-lélekkel a tanulásnak és a szemináriumi fegyelemnek szenteltem magam. Lassanként az eredmény is kezdett mutatkozni. Társaim megbecsültek, s végül is mindenki ba­rátjának fogadott. Az első félév után egy felsőbb osztályba tettek át. Hála kezdetleges latin ismereteimnek, amit sógoromnak köszön­hetek, sikeresen befejeztem az évi programot.
A szeminárium egy nagyon régi épületben volt, s nehezen találtam fel magam ebben a környezetben. Hálószobáknak a tető alatti teret rendezték be, ahol télen fagyoskodtunk, nyáron pedig a hőségtől szenvedtünk. Az élel­mezés is szegényes volt: a levesben néhány darab burgonya és szalonna. A szünetekben gyakran mentünk száraz fát szedni a konyha tűzhelyébe. De mindenhez adott erőt a remény, hogy Isten hív szolgálatára, s egy napon pap leszek.
Néhány év múlva feletteseim bizalmát megnyertem, felügyelő lett belőlem és a hálóterem felelőse. Ehhez a ranghoz egy szobácska is járult. Amikor már mindenki elaludt, meg­gyújtottam a gyertyámat és ennek fényénél tanultam, hogy hiányosságaimat a tantárgyakból bepótoljam.
Az éjszakázás következtében lesoványodtam. A reggeli felkelés nagy erőfeszítésbe került nap, mint nap, de kitartottam. Ebben az évben is két osztály anyagát végeztem el.
Azzal tisztában voltam, hogy egyedül a tanulás nem elégséges a papsághoz. Naponta misét hallgattunk és más közös imára is egybegyűltünk. A rózsafűzért is elmondtam mindennap. Ha volt szabadidőm, a kápolnában, a Tabernákulumban jelenlévő Úrjézussal beszélgettem. Lelkiatyámmal is sokat társalogtam és tanácsai szerint igyekeztem hibáimon javíta­ni. Ne gondold, hogy a szeminárium az embert tökéletessé teszi, mondta. Körülbelül másfél éve is elkövettem egy ostobaságot. Egy vasár­nap, a séta alkalmával, a falu fiataljai elcsaltak bennünket egy kocsmába. Csodálkoztak is nagyon az odavalók, hogy ott kispapot látnak. Valóban szégyelltem is magam, s megfogad­tam, hogy ilyet soha többé nem teszek.
Társaimmal jó viszonyban vagyok és néhán­nyal barátságot is kötöttem. Egyik barátomat János-Lajosnak hívják, valóban tehetséges fiú. El akarta hagyni a szemináriumot, mert szerin­te igazságtalan büntetést kapott. Sokat vitat­koztunk, végül is tanácsomra kilencedet végez­tünk a Szűzanya tiszteletére. Utána belátta tévedését, s azóta elválaszthatatlan jó barátok vagyunk.
Nemsokára, a nyári szünetben hazamegyek szülőfalumba. Alkalmam lesz testvéreimnek segíteni a munkában, a kicsiknek pedig katekiz­must fogok tanítani. De sem gúnyneveket, sem pofonokat nem osztogatok.
Tegnap kihirdették az év végi eredményeket. Az én jegyeim nem voltak fényesek, de örömmel tudatom Veled, hogy jövőre már a lyoni nagy­szemináriumban fogom folytatni tanulmányaimat.
Íme az eredményeim:
                       Szorgalom a tanulásban.............. nagy
                       Iskolai eredmények...................... gyenge
                       Jelleme.......................................... jó
                       Viselkedése.................................. kiváló
Kérlek, segíts hálát adni az Úrnak, hogy idáig vezetett. Én pedig azért imádkozom, hogy adjon Neked is bátorságot és kitartást a szükséges dolgokban.

Testvéred Jézusban és Máriában

 

Lyon, 1816. julius 29.

Kedves Barátom!
Nagy újságot kell közölnöm Veled, e hó 22.-én pappá szenteltek. Végre beteljesült az álmom. Emlékszel-e a Tisztelendő úr szavaira? "Gyermekem, pappá kell lenned. Isten akarja". Hosszú volt az út odáig, de most végtelenül örülök. Fájlalom, hogy szüleim nem vehettek részt a pappá szentelés szép ünnepségén, melyet Dubourg püspök úr végzett. Biztosra ve­szem, hogy fent az égben együtt örvendeztek velem.
Most 27 éves vagyok. Az utolsó három évet a lyoni Szent Iréneusz Szemináriumban végeztem. Komoly tanulmányokat folytattunk teológiából, dogmatikából, erkölcstanból és szent­ írástudományból. Nagyon jó tanáraim voltak, nemcsak a tudományok elsajátításában voltak segítségemre, hanem abban is, hogy jó pap le­gyek. Gyakran és bensőségesen imádkoztunk, meghitt kapcsolatba kerültem az Úr Jézussal és a Szűzanyával. A lelkiismeret-vizsgálatok során felfedeztem, hogy legnagyobb hibám a büszkeség, ezért egész erőmből arra törekedtem, hogy egyszerű és szerény legyek. Minden alkalmat megragadtam, hogy mások szolgálatára legyek.
A Szűzanya iránti áhítatom egyre nőtt. Ér­zem, hogy valóban Ő a legjobb Anyánk. Minden­kor segítségül hívom, s minden gondomban felé fordulok bizalommal. Az Ő példájára alázatos akarok lenni és mindig hűséges az Úr Jézus iránt.
A teológia harmadik évének végén egészsé­gem meggyengült. Az orvos tanácsára egy időre szülőfalumba vonultam vissza, annak jó leve­gőjére volt szükségem. Az itt töltött napok nem voltak tétlenek. Rosey-ben mindenki Tisz­telendő úrnak szólított. Testvéreim nem en­gedték, hogy segítsek munkájukban, így min­den időt tanulással és imádsággal töltöttem. Volt módom betegeket látogatni és a fiatalok­kal foglalkozni is. Legnagyobb örömöm az volt, hogy gyerekeknek katekizmust taníthattam.
Először szobámban gyűjtöttem őket magam köré, de mivel a szomszédos tanyákról is egy­re többen jöttek, egy tágasabb helyet kellett keresnem. A bibliai szép történetekről beszéltem nekik, Jézus és Mária életéről. Nagy figyelemmel hallgatták, észre se vet­tük az idő múlását. Legtöbbször haza kellett küldeni őket, mert az idő későre járt.
Családom annyira jól viselte gondomat, hogy nemsokára tökéletes állapotban térhet­tem vissza a szemináriumba. Új barátokat is találtam ott az utolsó két évben. Az egyik neve Vianney János volt, idősebb nálam, s még nálam is nehezebben tanult. Szerintem a tanárok nagyon elnézőek voltak i­ránta, s nagyon segítették, hogy sikeresen vé­gezzen. Annyira jó, egyszerű és jámbor volt, hogy mindenkinek megnyerte szívét. Most szen­telték őt is fel, s Ars faluba nevezték ki plé­bánosnak.
A szemináriumban megalakítottuk a Szűzanya tiszteletére a Mária-kongregációt. Mint­egy tizenöten vagyunk tagjai. A legbuzgóbbak Colin és Courveille tanulótársaim. Az össze­jöveteleket Cholleton atya engedélyezte. Rendszerint az ő szobájában, de ha jó volt az idő, a parkban gyűltünk össze.
Ezeken az összejöveteleken terveket szőt­tünk, lelkesítettük egymást, kicseréltük véle­ményeinket, és büszkék voltunk, hogy ennek a kongregációnak tagjai lehettünk.
Egy nap azt mondtam nekik, hogy én még to­vább szeretnék menni, egy Testvérek Társasá­gát szeretnék alapítani. Elmondtam nekik, hogy milyen hiányos volt az én gyermekkori oktatásom. Szeretnék ettől másokat megóvni, olyan előnyöket biztosítva nekik, melyekben nekem nem volt részem. Ez a tervem nem talált visszhangra. Később újra előjöttem tervemmel. Testvérekre van szükség, akik tanítanák a katekizmust, segítenék a misszionáriusokat, oktatnák és nevelnék a gyerekeket. Ezt a munkát csak Testvérek együttese tudná végezni. Végre is sikerült meggyőzni őket, elfogadták tervem és engem bíztak meg megvalósításával.
Felszentelésünk napján csoportunk felment a Fourviere-re, a Szűzanya gyakran látogatott lyoni kegyhelyére. A szentmise után egy imá­val a Szűzanyának szenteltük magunkat, elkö­teleztük életünket szolgálatára és megismertetésére.
            Most ki-ki új beosztása felé veszi útját. A későbbiekben majd keresni fogjuk, hogy mi módon tudjuk terveinket megvalósítani.
Engem La Valla plébániájára küldtek káp­lánnak. Nagyboldogasszony ünnepén kell szol­gálatba lépnem. Ezzel új fejezete nyílik életemnek. Meg kell valósítanom mindazt, amit a szemináriumban tanultunk. Az Úr Jézusba és a Szűzanyába vetett bizalommal indulok el az új úton.
Barátságom és újmisés papi áldásom

küldöm 

La Valla, 1817. március 15.

Kedves Barátom!
Már két hónapja múlt, hogy itt működöm, mint káplán. Mondhatom, Új munkakörömben sokkal több az öröm, mint a nehézség.
La Valla mintegy 2000 lakosú község. A Pilátus-hegy vidékének egy kis, eldugott plébániája az enyém. Sok kis tanya van elszórva a hegyoldalban. Hogy hány lépést tettem a hegyi utakon és hány inget áztattam el rossz időben, annak csak a jó Isten a megmondhatója. Rebod plébános úr már idős, így úgyszólván a plébá­nia minden munkája rám hárul. Kezdettől fogva igyekeztem megismerni híveim gondolkodásmódját. Jólelkű emberek, de nagyon tudatlanok. Sikerült megnyerni bizalmukat, s örömmel tapasztalom, hogy lassan kezdenek visszatérni a régi keresztény szokásokhoz: eljárnak misére és ke­vesebbet káromkodnak.
Különösen a betegek és a gyerekek felé vonzódom. Nagy vigasztalásomra szolgál, hogy mi­óta itt vagyok, egy haldokló sem távozott el ez életből a betegek szentségének felvétele nélkül.
Sokszor több órát kell gyalogolnom, néha éjnek idején, rossz utakon, hogy elérhessem legtávolabbi híveimet.
Mit mondjak az iskoláról?
Bizony, rosszul működik, egyetlen tanító van a faluban, aki nem nagyon szereti a gye­rekeket. A szülők meg szívesen visszatartják ókét, hogy segítsenek a mezei munkában. Ne­kem pedig minden vágyam, hogy megismertessem     velük szent hitünket.
Mindennap, a szentmise után katekizmust tartok. A korai óra ellenére mindig összegyűlik egy tucatnyi gyerek. Az Evangéliumról be­szélek nekik, s kérdezgetem őket. Néhányan szépen haladnak.
Ezen első tapasztalataim mindinkább meg­győznek arról, hogy milyen nagy szükség lenne tanító Testvérekre. De hol és mikor kel­lene kezdeni a toborzást? Napi imáimban ké­rem az Urat, hogy távolítsa el tőlem ezt a gondolatot, ha nem Tőle való. De ha ez az Ó akarata, akkor segítsen, hogy jó eszköz le­hessek a kezében.
Október végén történt valami, amit az Úr feleletének véltem. Egy este egy fiatalember tért be hozzám és megkért egy beteg fiúcska meglátogatására. Útközben elbeszélgettünk. Granjon János a neve, 22 éves. Árva volt, besorozták katonának, megszökött, s most, mint béres dolgozik egy tanyán.
Úgy találtam, hogy jellemes fiatalember, tele nemes érzelmekkel.
A tanyára érve, a kis Montagne Jánost igen betegnek találtam. Ágya mellé ültem és beszél­gettem vele. Tizenhat éves, meg van keresztel­ve, de vallási szempontból végtelenül tudatlan. Jézusról, szentségekről, templomról, imáról úgyszólván fogalma sem volt. Lelkemben mélységes szomorúsággal, két órán át igyekeztem megismertetni vele hitünk leglényegesebb tételeit. Néhányszor mosolyogva bólintott fejével. Végül is elláttam a betegek szentségé­vel és pihenni hagytam. Másnap megtudtam, hogy röviddel távozásom után a fiúcska meghalt.
Ez az esemény arra indított, hogy tervem megvalósításához mielőbb hozzákezdjek. Először is Granjon Jánossal beszéltem, aki ezt felelte: "Végtelenül boldog lennék, ha életemet és minden erőmet gyerekek vallásos nevelésére fordíthatnám; ha Tisztelendő úr képesnek ta­lál erre." Meghatódva válaszoltam neki: "Bá­torság kell barátom, Isten megáld és a Szűzanya ad majd melléd társakat".
Nem sokkal ezután egy másik legényke láto­gatott meg. Elmondta, mennyire vágyik arra, hogy életét Istennek szentelje. Tiszta, egy­szerű, tanulékony lelket láttam benne. Társalgásunk alatt egy benső hang ezt mondta: "Elő­készítettem ezt a fiatalembert és hozzád vezettem, kezdd vele lerakni a tervezett Kon­gregáció alapját". Audras János volt a fiú neve.
Megismertettem őt Granjon Jánossal, és kértem, hogy költözzenek össze. Vallásos ne­velésüket elkezdtem. Értelmi kiképzésükről is gondoskodtam, hogy később majd ők is tudjanak formálni másokat. Granjon azonnal beleegyezett tervembe és Audras is hamar megkapta szülei beleegyezését. Ő még azt is mondta, hogy mindent vállal, csakhogy hitének élhes­sen.
Hátra volt még lakást szerezni nekik. E­gyik helybélitől kibéreltem egy düledező házat, amit kitakarítottunk, úgy-ahogy kijaví­tottunk. Én magam ácsoltam össze két ágyat és néhány egyszerű bútort. 1817. januárjában költözött be a két jelölt a szegényes haj­lékba, ami betlehemi körülményekhez volt ha­sonló. Én a plébánián maradtam, de minden szabad időmet velük töltöttem.
Napirendünk imából, olvasás- és írásgya­korlatból és számtantanulásból tevődött ös­sze. Kenyerüket vasszögek készítésével ke­resték meg, egy kovácstűzhely, üllő, meg ka­lapács segítségével.
Így éltük át a telet.
A falusiak nemigen értették meg tevékenységünk célját, mi azonban meg voltunk győződ­ve, hogy megvetettük a tanítótestvérek kongre­gációjának alapját. Elnevezésül a "Petits Fréres de Marie", "Marista Testvérek" nevet választottam.
Audras a Lajos keresztnevet választotta, Granjon megtartotta saját nevét, így János testvérnek hívjuk.
Nagy a bizalmam a Szűzanyában. Számítunk segítségére, hogy hamarosan újabb jelölteket küld majd hozzánk. Minden igyekezetünket az Ő oltalmába ajánlottuk.

Kérem őt, hogy segítsen Téged s egész  családodat

La Valla, 1822. március 30.

Kedves Barátom!
Nem tudok szavakat találni örömöm kifeje­zésére: öt éve raktuk le közösségünk alapja­it és erőfeszítésünk már kezdi hozni gyümölcseit. Látszik, hogy a Szűzanyát érdekli mun­kálkodásunk.
Alighogy elküldtem Neked előző levelem, Lajos testvér bátyja állított be hozzám az­zal a szándékkal, hogy öccsét visszaviszi szüleihez. Szegény fiú nagy sírásba kezdett, én pedig ezt mondtam bátyjának: "Ahelyett, hogy hazavinnéd testvéred, jobb lenne, ha te is kikérnéd szüleid beleegyezését, hogy velünk maradj". Meglepődött indítványomon, aztán elment. Kis időre rá visszajött és hozzánk csat­lakozott. Most 23 éves, Lőrinc testvér a felvett neve.
Mások is csatlakoztak még hozzánk: Antal, Bertalan, János-Péter, János-Ferenc, no és a kis Rivat Gábriel, akit én a Szűzanya ajándé­kának tekintek. Már régóta ismerem őt, egyike volt a legszorgalmasabb hittanosaimnak, pedig otthona egy messzi kis tanya: "La Maisonette". Alig volt tíz éves, mikor az első szentáldo­zásra előkészítettem. Egy vasárnap, a szent­mise után felkeresett édesanyja, a fia is ve­le jött. A jámbor asszony így szólt hozzám: "Tisztelendő úr, vegye magához ezt a fiút, és tegyen vele, amit ,jónak lát. A Szűzanyáé ez a gyermek, hiszen már annyiszor ajánlottam fel Neki". A fiú szemeiből áradt az ártatlanság és a vidámság. Magamnál tartottam és folytattam az oktatását. Most kezdi a novi­ciátust, és a Ferenc testvér nevet vette fel.
Megsokasodva, most már Elöljárót is kellett választani. A választás János testvér személyére esett, aki a legidősebb tag. Mó­dosítottuk a házirendet is, hogy a szerzete­si élet szabályai szerint éljünk. Ruházatul fekete nadrágot és kék köpenyt választottam.
Három éve már, hogy engedélyt kértem a plébánia elhagyására, s most a Testvérekkel együtt élek közösségben. Ez nagy öröm ne­kem, így több is az időm az oktatásra és a tanácsadásra. A napi munka nagy részét most is a szögek készítésére fordítjuk meg a földművelésre. Konyhánk igen egyszerű, a főzés nem sok időt igényel. Leves, főzelékféle, kenyér és sajt képezi eledelünket. Helyszű­ke miatt az ágyakat szalmazsákokkal cserél­tük fel. Részemre az alagsorban rendeztünk be egy szobácskát.
A názáreti ház életéhez hasonlít életünk. Ima, munka, egyszerűség tölti ki napjainkat. Látva az örömöt az arcokon, azt szoktam mondani: "Jézus jelenléte közöttünk a mi gazdag­ságunk". Talán még korai lenne mondani, hogy igazi szerzetesek vagyunk, mert erről még nem beszéltem a Püspök úrral. De az elsők közül már többen aláírták a fogadalmi szöveget. Kis kápolnánkban térden állva ígéretet tesznek, hogy mint Mária kis Testvérei engedelmesség­ben és tisztaságban élnek, és vállalják a gye­rekek tanítását.
Éppen ezzel a kérdésseI fordulnak hozzám leggyakrabban: "Atya, mikor kezdjük már el a tanítást?" Mivel legtöbben közülük még nagyon fiatalok, úgy gondolom, hogy ezzel még várha­tunk .
1819 elején már elküldtem őket kettesével a környező tanyákra katekizmust tanítani. A küldetés reggeltől estig tartott. A tanyára érve maguk köré gyűjtötték a gyerekeket. E­gyütt imádkoztak, énekeltek, és tanulták a ka­tekizmust. Néhányszor, anélkül, hogy láthat­tak volna, figyeltem őket. Megelégedetten ta­pasztaltam, milyen lelkesedéssel magyaráznak. Amikor az egész falu körülvette és hallgatta őket, felmentek egy magaslatra, hogy mindenki hallhassa őket.
Lőrinc testvér engedélyt kért, hogy egy igen távoli helyiségbe, Bessatba mehessen katekizmust tanítani. Ez egy eldugott hely, ahol még vasárnaponként sincs alkalom a misehallgatásra.
Csütörtök reggel indul útnak, hátizsák­jában élelemmel, hogy vasárnapig Bessatban maradhasson. Reggel és este csengettyűjével összegyűjti a gyerekeket, olvasni tanítja őket és magyarázza a katekizmust. Fáradtan, de nagyon elégedetten tér vissza közénk La Vallába. Néha mondogatja: "Atyám, a világ minden kincséért sem adnám fel tevékenysé­gemet".
Ez év végén a testvérek gondjaikba vették La Valla iskoláját, mivel az egyetlen tanító elhagyta a falut. János testvér lett az első igazgató.
A szegény gyerekeket ingyen tanítjuk, a messziről jövőknek egy szérűt rendeztünk be alvóhelynek. A gyerekek szépen haladnak ta­nulmányaikban.
Már a szomszédos falvakban is kezdenek beszélni a Testvérek tevékenységéről. A plébánosok és a falvak bírái elárasztanak ké­réseikkel, hogy küldjek Testvéreket közsé­geikbe.
Tény, hogy a Testvérek kiképzése még nem elégséges, de nagy lelkesedésük pótolja a hiányokat annyira, hogy már Marthesban, St-­Sauveurben, Tarentaiseben és Bourg-Argental­ban sikerült iskolát nyitnunk.
Ez utóbbi már egy kisvárosnak számít, így egy jelentősebb hely fiatalsága is kap vallá­sos nevelést.
Akad még néhány jelentkező is felvételre, de a szükségesnél jóval kevesebb. Pedig mi minden jót lehet elérni egy jól kiképzett testvérrel! Milyen magasztos is a szerepe a nevelőnek és a hittant tanítónak!
Ne felejtsd el magad naponként Jézusnak és Máriának ajánlani.

Fogadd egy alázatos káplán áldását.

Notre-Dame de l'Hermitage, 1823. nov. 20.

Kedves Barátom!
Vannak valóságok, melyeket át kell élni ahhoz, hogy megérthessük őket. Hányszor hal­lottuk a szemináriumban, hogy Isten művei a kereszt jelét viselik magukon és ellentmon­dásokat váltanak ki. Erre Jézus élete a leg­jobb példa. Most kezdem ezt megélni saját ma­gam is.
Kezdetünk telve volt nehézségekkel. La­kásunk rossz volt, élelmünk szegényes, mégis mindnyájan boldogok voltunk. Néha megtörtént, hogy egy jelölt megtántorodott hivatásában, de a Szűzanya mindig küldött újabb tagokat. Szegények módjára össze kellett húzódnunk, de a szeretet, az egység és a béke honolt a Test­vérek között. Csodálatos volt ez, mintha egy: szív, egy lélek lakozott volna bennünk.
Így volt ez az iskolákban is. Látogatásaim alkalmával tapasztaltam, hogy a Testvérek mi­lyen fegyelmet tartanak és milyen hűségesek a katekizmus tanításában. A gyerekek is szí­vesen járnak az iskolába és kölcsönös szere­tet uralkodik közöttük.
Sokan megértették intézményeink célját és bátorítottak munkánkban.
Mások viszont kifogásolták tetteinket és kritikájukkal akartak elkedvetleníteni ben­nünket. Rólam azt mondták:
- Egy szegény lelkész hová akar eljutni anyagiak híján?
- Hogy van bátorsága tanítórendet alapítani, mikor tanulmányait is csak üggyel-bajjal         tudta elvégezni?
- Nem kell ezeket a fiatalokat kiszakíta­ni környezetükből, kihasználják hiszékenységüket. Sok kézre van szükség a földeken.
Gőgösnek, makacsnak, dicsekvőnek és még tudom is én, minek neveztek. Sok órát kellett töltenem a Tabernákulum előtt térdelve, hogy kitartsak. Meg voltam győződve, hogy a Szűz­anya kívánságát teljesítem és az Ő művén dol­gozom. De még a Testvéreket is igyekeztek el­tántorítani hivatásuktóI: sokkal jobban fi­zetett munkahelyeket kínáltak fel nekik. Mások meg szemináriumba csalogatták őket. Egy alkalommal azzal fenyegettek, hogy csendőrök­kel lakoltatnak ki La Vallából.
Bizalommal és hittel imádkoztunk és semmi bajunk sem történt. Ha az egész világ elIe­nünk van is, ha az Úr Jézus és a Szűzanya velünk van, semmitől sem kell félnünk.
Ebben az időben a lyoni püspöki szék ép­pen üresedésben volt. De mihelyt De Pins Gas­ton atyát kinevezték püspöknek, meglátogattam. Elmondtam neki terveinket. Élénken érdeklő­dött intézményünk iránt és biztosított támo­gatásáról. Nagy jósággal, mondta: "Megáldom Önt és az összes Testvéreket. A jó Isten sokasítsa meg lelki családját, hogy nemcsak a lyoni egyházmegyét, de az egész világot be­tölthessék. Engedélyezem, hogy a Testvérek egyháziasan öltözködjenek, fogadalmat tegye­nek, mint valódi szerzetesek". Búcsúzóul még hozzátette: "Házuk nagyon kicsi ott, La Val­lában, építeni kell egy másikat. Megígérem, hogy segíteni fogok ebben."
Elsősorban is újoncaimnak szerettem volna egy új épületet. Már régen megakadt a szemem a Gier völgyének egy barátságos, csendes sarkában, egy szép területen. Elhatároztam, hogy megveszem ezt a helyet. Megtakarított pénze­men,  meg adományok segítségével sikerült is a vétel. Hátra volt még az építkezés. Köl­csön után szaladgáltam jobbra-balra. Sokszor elutasítottak, vakmerőnek tartottak, de találtam jóakaratú segítőket is. Májusban meg­indult az építkezés. A munkálatok végzésével néhány kőművest bíztam meg, de a munkások többsége a Testvérekből került ki, hogy ke­vesebb legyen a kiadás. Valamennyien, még a legfiatalabbak is, keményen munkába álltak. Voltak, akik követ fejtettek és hordták a kőműveseknek, mások maltert kevertek. A munká­latok ideje alatt egy öreg pajtában aludtunk.
A napot szentmisével kezdtük egy deszká­ból összetákolt kápolnában. Az este, fáradsá­gunk ellenére, összehívtam a Testvéreket imá­ra és tanulásukban való előrehaladásra. Min­den igyekezetem arra irányul, hogy jó szerze­tes és katekista váljék belőlük.
Jómagam az éjszakákat használtam fel a számadások elvégzésére, levelezésre és elő­adásaim vázlatainak készítésére.
A munkálatok egy évig tartottak, télen a belső munkákat végeztük. A következő év au­gusztusában került sor a felavatásra. A Szűz­anya oltalmába ajánlottuk új otthonunkat és Notre Dame de l'Hermitagenak neveztük el.
Az építkezés egész ideje alatt éreztük, hogy égi Anyánk vigyáz reánk. Egyetlen bal­eset sem történt velünk, pedig adódtak lehe­tőségek egy-egy súlyos sérülésre.
A felavatás után körbejártam a kilenc, vezetésünk alatt álló iskolát. Lázas álla­potban tértem haza, s most az ágyat őrzöm. Remélem, hamarosan talpra állok, mert nagyon sok a tennivaló.
Mindenkor nagyon szívesen látott vendég leszel a Notre Dame de l’Hermitageban, ha egy napon rászánod Magad meglátogatására.

Nagy Szeretettel Üdvözöl barátod

Éljen Jézus, Mária, Szent József.

Nortre Dame de l’Hermitage, 1831. aug.29.

Labrosse Úr,
a nagy, mondhatnám egyetlen feltétel, ami szükséges ahhoz, hogy intézetünkbe lépjen, a jó egészség mellett a jóakarat és az őszinte elhatározás, hogy Isten kedvében járjon.
Jöjjön ezekkel az elhatározásokkal és tárt karokkal fogadjuk. Házunkban hasznosíthatja képességeit, jó Anyánk, a Szűzanya oltalmába fogadja. Ő lesz itt a földön első elöljárója, az égben pedig Királynője.
Jézus és Mária szent Szívébe ajánlom.

Maradok tisztelettel alázatos szolgája.

 

Notre Dame de l'Hermitage, 1840.máj.10.

Kedves Barátom!
Már régóta készülök írni Neked, annyi min­denről kell beszámolnom, ami az utóbbi évek­ben történt.
Egyre jobban érzem, hogy a Szűzanya akarata ez a mi Kongregációnk. Áldásosan átsegít minket minden nehézségen, mely utunkat keresz­tezi. Már 300 Testvér működik 45 iskolában.
Ez a hónap, mely az Ő tiszteletére van szen­telve, hangos hálaénekeinktől, s az Őt dicső­ítő himnuszainktól.
Íme néhány példa anyai gondoskodásáról.
Az 1830. év igen zavaros volt a mi vidé­künkön. A munkanélküliekből, s a dolgozni nem akarókból összeverődött csoportok fenyegetve járták be a környéket. Minket azzal vádoltak, hogy fegyvereket és ellenforradalmárokat rej­tegetünk, pedig mi politikával sosem foglal­koztuk, egyetlen célunk az ifjúság nevelése.
Szándékuk volt ledönteni Házunk keresztjét és minden vallásos tárgyunkat összetörni. Kon­gregációnkat is fel akarták oszlatni. Máriához fordultunk segítségért, naponta a Salve Regi­nát énekelve. Mikor a királyi biztos kijött ellenőrzésre, semmi gyanúsat nem talált nálunk. Végül is lecsendesedett az ellenségeskedés körülöttünk. Azóta a Szűzanya köszöntésével kezdi minden testvér a napot.
Egy másik alkalommal Stanislas testvérrel egy nagybeteg testvérünket mentünk látogatni. Nagyon kemény tél volt. Egyre erősödő hóvihar kapott el bennünket az úton. Néhány perc alatt vastag hólepel és köd takart be minden utat előttünk. Nem tudtunk tájékozódni. A hidegben és a nagy fáradtságtól minden erőnket elvesztettük, Stanislás testvér el is ájult. Azt hittem, elérkezett az utolsó óránk. Tel­jes bizalommal imádkozni kezdtem: "Emlékezzél meg, ó legkegyesebb Szűzanya, Mária…” Alig fejeztem be az imát, gyenge fényt véltem fel­fedezni a távolban. Elindultam felé, magammal vonszolva Stanislas testvért. Egy távoli tanyához értünk, ahol a gazda véletlenül ép­pen akkor jött ki a házból lámpással a kezében. Számomra ez a „véletlen” Szűzanya       felelete volt imámra.
A nyári nagy szünidőben valamennyi Testvér összejön ide, a L'Hermitageba. Lelkigyakorlatot tartunk és kidolgozzuk azokat a szabályokat, melyek iskolai munkánkat irányítják.
Azt akarjuk, hogy egyenlőség uralkodjék a szegényekre. A fegyelem egyike legfőbb gondjainknak, e nélkül nem lehet eredményesen nevelni. A jó példa és a szeretet, meg a nevelő szándékú jelenlét gyümölcse ez a gyerekek között.
Új módszert dolgoztunk ki az olvasás tanítására. Mennyit szenvedtem én, míg olvasni tanultam! Énekkarokat szerveztünk és szépírásversenyeket tartunk az érdeklődés fenntartására. Fáradhatatlanul buzdítom a Testvéreket legnemesebb feladatunk, a katekizmus tanítására.
Nemcsak az iskolákban tevékenykedünk, a l’Hermitage közössége valódi méhkas. Több testvér ért különböző mesterségekhez, így az újoncokat tanítva, nagyon hasznos szolgálatot tesznek a ház körül. Vannak kertészek, szabók, cipészek, szakácsok. Szeretem, ha a Testvérek több mindenhez értenek. A lustaságnak első számú ellensége vagyok.
Egyik nap a jelöltek követ hordtak. Egyikük leült egy kőrakásra és onnan nézte a többiek munkáját. Egy ideig figyeltem, aztán egy testvérrel egy párnát küldtem neki. A fiatalember megértette a célzást, rögtön felállt és dolgozni kezdett. Legnagyobb örömöm, amikor látom, hogy munkáikat végezve a Ház valódi gyermekeinek érzik magukat.
A Mária-Társaságról, melyet még a szeminárium alatt gondoltunk ki, szintén jó hírrel szolgálhatok. Itt, a l’Hermitageban és Belleyben van néhány jó pap, akik tagjai a Társaságnak. 1836-ban kaptuk meg a Szentatyától az alapítási engedélyt. Egyik gyűlésünk alkalmával Colin atyát választottuk meg általános főnöknek.
Missziós területet is kaptunk. A Szentszék a világ másik felén lévő Polinéziát bízta ránk missziós munkára.
Még ez évben három pap és három testvér elhajózott a messzi szigetekre. Én is szívesen mentem volna velük, de a testvérek képzése miatt maradnom kellett l’Hermitageban. Meg aztán korom és legyengült egészségem miatt is csak azt a segítséget tudtam vállalni, hogy segítettem e derék misszionáriusok csomagjait vinni, mikor a hajóig kísértünk őket.
Még 1836-ban hosszabb időt töltöttem Párizsban, hogy megkapjuk a törvényes állami engedélyt Intézetünk számára. Sok utánjárás ellenére sem értem célba. Kaptam sok jóindulatú ígéretet, de az engedély majd akkor érkezik meg, amikor azt a jó Isten akarja.
Egy idő óta érzem, hogy egészségem hanyatlik, gyomrom rossz, lábaim dagadnak. Még lóháton utazva is nehezemre esik az iskolák lá­togatása. Elérkezettnek látom az időt, hogy utódlásról gondoskodjam. Összehívtam a Test­véreket, s miután imádkoztunk, Ferenc testvért szavaztuk meg általános főnöknek. Így jelen­létem már nem annyira szükséges, kész vagyok indulni, amikor az Úr Jézus hív.
Szobámat ritkán hagyom el, mert a betegség, mely testemet emészti, akadályoz ebben. Szellemi frissességem azonban megmaradt.
Május 3-án mondtam utoljára szentmisét, azóta nem tudtam talpra állni.
Megkértem a testvéreket, hogy készítsenek elő a betegek szentségének felvételére, mert szeretném azt teljes öntudattal fogadni. Elkészítettem lelki hagyatékomat, mert evilági hagyatékom nincsen. De szeretném Testvéreimre hagyni utolsó tanácsaimat, érzelmeimet, melyek az utóbbi időkben lelkesítettek.
Ó, kedves Barátom, nehéz jó szerzetesként élni, de a kegyelem megkönnyít mindent. Az élet rövid, az örökkévalóság végtelen.

Milyen vigasztaló tudat ezekben az órákban, hogy a Szűzanya családjában és az Ő védelme alatt éltem.