Az alábbi interjú részlet a katalán és francia nyelven idén megjelenő „Trencar el silenci, déu rostres, déu veus” (Megtörni a csendet – tíz arc, tíz hang) című interjúkötetből. A könyv tíz olyan gyermekvédelmi szakemberrel készült beszélgetést tartalmaz, akik a L’Hermitage nevű Marista Tartományban dolgoznak.

MÉSZÁROSNÉ NAGY ANGÉLA

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) Budapesti Javítóintézetének nevelési szakmai vezetője. Általános iskolai tanító és pszichopedagógus, a marista rend magyarországi gyermekvédelmi koordinátora és gyermekvédelmi szakértő.

„Két szerelem…”

Mészárosné Nagy Angéla szívének két csücske van: a budapesti és az esztergomi központ, ahol nehézségekkel küzdő gyerekekkel és fiatalokkal foglalkozik. Azt mondja, hogy ez a két intézmény a „két nagy szerelme”, életének két nagy útja.

Angéla általános iskolai tanító és pszichopedagógus és a végtelenségig rajong a gyerekekért. Amikor róluk beszél, finom mosoly jelenik meg a szája szélén és szeme akaratlanul is felcsillan. „Az a fajta ember vagyok, aki mindig csinál valamit és nagyon szeretem a munkámat. Folyamatosan azon gondolkodom, hogy mit lehetne csinálni a gyerekekkel, hogyan tudnánk nekik segíteni… ha nem velük foglalkozom, úgy érzem, nem is dolgozom. Nagyon szeretem a nehézségekkel küzdő gyerekeket, mert alapvetően olyan gyerekekről van szó, akik korában kevesebb szeretetet kaptak, mint társaik. Nevelőként az a feladatunk, hogy megadjuk nekik azt a szeretetet, amelyet korábban nem kaptak meg, és ez csakis úgy lehetséges, hogy szeretjük őket.”

Mindez úgy hangzik, mint egy küldetésnyilatkozat. Angéla számára az életet a gyerekek jelentik és testestül-lelkestül nekik szenteli magát. Jelenleg az EMMI Budapesti Javítóintézetének nevelési szakmai vezetője és az esztergomi „A Mi Házunk” marista közösségi ház munkatársa. A két szerelem mellett mindig megtalálja a módját, hogy miként segítsen a körülötte lévőknek.

Az EMMI Budapesti Javítóintézete

Angéla 1997 óta dolgozik a budapesti javítóintézetben. Feladata olyan 12 és 18 év közötti fiúk nevelése, akiket valamilyen súlyos bűncselekmény elkövetéséért letartóztattak. Angéla azt mondja, hogy ezeknek a gyerekeknek a többsége esetében súlyos családi problémákról van szó (bántalmazás, prostitúció stb.), sikertelen tanulmányaik miatt az iskolában kudarc éri őket és halmozottan hátrányos helyzetűek. „Ezek a gyerekek kiesnek a családból, amely nem működik, kiesnek az oktatási rendszerből, iskolaelhagyók, társaik nem segítenek nekik, sőt inkább lehúzzák őket… elkezdenek inni, kábítószert fogyasztani és erőszakos cselekményeket követnek el… prostitúcióval keresnek pénzt… minden szempontból szerencsétlenek. Én magam nem bűnözőknek, hanem a rendszer áldozatainak tartom őket.” Angéla azt tartja a legfájdalmasabbnak, amikor szembesül a valósággal és rá kell jönnie, hogy az intézetből kikerülő gyerekeknek nagyon nehéz normális életet élniük. Ez ellen akar tenni.

A Mi Házunk

Angéla 2010 óta munkatársa „A Mi Házunk” közösségi háznak, amely a maristák által működtetett egyik magyarországi szociális intézmény. A közösségi ház Esztergom egyik hátrányos helyzetű városrészében található távol a turisták által látogatott nevezetességektől, a vártól és a Duna-parti sétánytól. Olyan városrészről van szó, ahol hátrányos helyzetű emberek élnek. „A közösségi házat zömében cigánygyerekek látogatják, akik rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak. A ház különböző korcsoportokba tartozó, összesen 60 gyereket tud fogadni.”

Szolgálatnak szentelt élet

Angéla 1962. november 12-én született Esztergomban. Itt nőtt fel és tanulmányait is itt végezte. Érdekes módon először könyvelőnek tanult, de hamar rájött, hogy a számok rideg és élettelen világa nem neki való. Azt mondja, hogy kiváló tanárai keltették fel benne a nevelés iránti hivatástudatot. A mindig is nyugtalan és lázadó fiatal lány Esztergomban kezdte meg főiskolai tanulmányait is. „A város ifjúsági szervezeteinek koordinátoraként 1989 végén már nagyon fiatalon kapcsolatba kerültem gyerekekkel és fiatalokkal.”

A gyerekekkel való kapcsolat során ismerte fel szakmai korlátait, ezért kezdett el pszichopedagógiát tanulni. Már a budapesti javítóintézetben dolgozott, amikor arra a következtetésre jutott, hogy a gyermeknek és fiataloknak történő segítségnyújtásnak multidiszciplináris jellegűnek kell lennie. 2012-ben létrehoztak egy pszichológusból, egy orvosból és egy pszichopedagógusból álló szakértői bizottságot, melynek feladata a gyermekek átfogó szempontú figyelemmel kísérése.

„A munkám sikerét a gyerekek mosolyával mérem.”

A munka kitölti az életét és boldoggá teszi. Angéla önmagát nevelőnek és tanárnak tartja, jóllehet határozott különbséget tesz a kettő között: „A kettő közötti alapvető különbség a nevelők és a gyerekek közötti szerződésben van, amely sokkal személyesebb és nem annyira hivatalos. A tanár feladata a tanterv által előírt ismeretek átadása. A nevelőnek hinnie kell abban, hogy az emberek képesek megváltozni, mert a nevelésnek meg kell tudnia változtatni a fiatalokat. Az intézetbe igen rossz állapotban érkeznek meg a fiatalok, és hinni kell abban, hogy a nevelés megváltoztathatja az életüket, és hogy sokkal jobbakká válhatnak, mint amikor megérkeztek. Az emberekbe vetett ez a fajta hit alapvetően szükséges.”

Elérkezett azonban az életében az a pillanat, amikor – visszaemlékezése szerint – bármennyire is szerette a munkáját, elég nyomasztónak találta a budapesti javítóintézet börtönszerű jellegét (bár a belső rend nem annyira szigorú, mint a fegyházakban) és azt, hogy „vaskapukon keresztül lehetett bejutni a munkahelyre”. Úgy érezte, hogy olyasvalamivel kell kiegészítenie a munkáját, ami lehetővé teszi számára, hogy szabadabban lélegezhessen. Valami más jellegű dolgot keresett. Ekkor talált rá a maristákra, és ahogy lenni szokott a véletlennek köszönhetően.

Marista nevelő

Amint éppen azon gondolkodott, hogy mivel egészíthetné ki a javítóintézeti munkáját, egy szép napon egyik ismerőse mesélte neki, hogy a Mária Iskolatestvérek, akik egy szociális intézményt működtetnek Esztergomban, éppen pszichológust keresnek a közösségi ház számára. Átgondolta a dolgot és tanítás utáni pszichopedagógia-foglalkozásokat kezdett el tartani fiúknak és lányoknak. „Olyan valódi közösséget találtam, ahol az emberek segítik és szeretik egymást és olyan nevelőkkel találkoztam, akik szívből fogadják a cigány gyerekeket, akiket az oktatási intézményekben nem mindig fogadnak megfelelően. Első kézből tapasztaltam meg, hogy itt mennyire szívesen látják ezeket a gyerekeket.” Angéla elmondta, hogy olyan emberekkel ismerkedett meg, akik példaértékű munkájukkal „tükröt tartanak elé, mert mindent megadnak a gyerekeknek és családjaiknak”.

Angéla immár tíz éve munkatársa a maristák szociális intézményének és „nem csak Esztergomban, mivel néha ellátogat Karcagra is”. Karcagon a Mária Iskolatestvérek egy iskolát (Szent Pál Marista Általános Iskola) és egy tanodát (Tanulói Ifjúsági Pont) üzemeltetnek, jóllehet Angéla elsősorban az esztergomi közösségi házban dolgozik. „Fokozatosan kapcsolódtam be a központ munkájába. A speciális programokon, ünnepségeken és táborokon… mindig részt veszek.” Eleinte csak a gyerekekkel foglalkozott, de idővel egyre bővült a feladatköre.

2016-ban a Gyermekvédelmi útmutató kidolgozásának és a L’Hermitage Tartományban történő terjesztésének idején a maristák felkérték, hogy vegyen részt a gyermekvédelmi bizottság munkájában. „Amikor elkezdtem az itteni munkát, láttam, megéreztem, hogy a rend igen komolyan foglalkozik a témával és rendkívül érdekelt a dolog.” Angéla ezenkívül részt vesz a magyarországi marista nevelési intézményeket koordináló munkacsoport (MISZ) tevékenységében is.

Háttér

Magyarországon 2016-ban kezdődött meg a Gyermekvédelmi útmutató megismertetése. „Korábban talán nem beszéltek ennyire nyíltan a gyermekvédelemről és a gyermekek bántalmazásáról, de ma már egyre több szó esik a témáról. Ez a leglényegesebb változás, amelyet a követendő gyakorlatok bevezetése jelentett.” Minden kezdet nehéz: „tudtuk, hogy meg kell ismertetnünk az útmutatót és a bevált gyakorlatokra vonatkozó szabályokat… de nem igazán tudtuk, hogyan fogjunk hozzá”. Ráadásul a szexualitás és a szexuális bántalmazás nemrég még tabutémának számított a magyar társadalomban… és bizonyos helyzetekben még ma is az. „Amikor elkezdtük, úgy gondoltuk, hogy a legfontosabb feladat a probléma tanárokban történő tudatosítása. Ez azonban egyáltalán nem volt könnyű, mert az emberek nem beszélnek nyíltan ezekről a dolgokról és kényelmetlennek érzik a témát. A kezdet nehéz volt. Világos azonban számunkra, hogy a legfontosabb cél továbbra is a tanárok és nevelők tudatosságának fejlesztése, aminek érdekében már több képzést szerveztünk és a jövőben is tervezünk ilyeneket.”

A jelenség végeredményben a társadalmat tükrözi – magyarázza Angéla. Magyarországon igen kevés szexuális bántalmazással kapcsolatos megelőző és figyelemfelkeltő fellépés van és ezek nagy része is magánkezdeményezés olyan civil szervezetek, alapítványok és szövetségek részéről, mint a szexuális bántalmazás áldozatainak segítséget nyújtó Eszter Alapítvány és Ambulancia, a gyermekek jogainak védelmével foglalkozó Hintalovon Gyermekjogi Alapítvány, a Kék Vonal Gyermekkrízis Alapítvány vagy a bántalmazott nőket és gyermekeket segítő NaNeEgyesület. „Az ilyen civil szervezeteket egy kezemen meg tudom számolni és általánosságban nincsenek figyelemfelkeltő tevékenységek a témával kapcsolatban. Szoktam kurzusokat, képzéseket keresgélni… de különösen a bántalmazás témájában nem léteznek ilyenek. Ami azért beszédes, mert azt mutatja, hogy a társadalom csak akkor foglalkozik ezzel a kérdéssel, ha valamelyik intézetben, iskolában vagy máshol kirobban egy-egy botrány.”

A társadalom a gyermekvédelmet szolgáló új jogalkotási kezdeményezéseket sem szorgalmazza. Az első magyarországi gyermekvédelmi törvényt 1901-ben fogadták el és a következő, jelenleg is hatályos jogszabályra, a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997-es törvényre 96 évet kellett várni. Angéla szerint „akkoriban a törvény igen haladó szellemű volt, de azóta eltelt több mint húsz év. Apróbb módosítások történtek ugyan a jogszabályban. Egy olyan tanár ügye kapcsán például, akit szexuális bántalmazás miatt állítottak bíróság elé és ítéletek el, a törvénybe bekerült, hogy ilyen esetekben az elkövető többet nem foglalkozhat kiskorúakkal. Egy másik példa, hogy a nyomozati eljárás során, ha valaki feljelentést tesz, akkor megőrizheti névtelenségét. Ezek előrelépések, még akkor is, ha vannak következetlenségek a rendszerben: a kiskorúakat 12 éves kortól lehet elítélni, és szintén 12 év az a korhatár, amely felett egy kiskorú beleegyezhet fiatalkorúval létesítendő szexuális kapcsolatba. Ez az életkor rendkívül korai!

„Nehéz erről beszélni a tanárokkal, mert rendkívül kényes szempontokat érint”

Ezen a téren tehát most születnek az első olyan kezdeményezések, amelyek célja a tanároknak nyújtott képzés a megelőzés és a gyermekvédelem témájában. Angéla, aki egyike az oktatóknak, elmondta, hogy a képzésen a résztvevőket először szembesítik egyrészt általánosságban az Európai Unióra, másrészt a Magyarországra vonatkozó konkrét statisztikai adatokkal. „Általában ekkor derül ki, hogy a tanárok nincsenek tisztában a valós helyzettel, hogy a világ legveszélyeztetettebb országai közé tartozunk a gyermekek erőszakos halálát illetően. A tanárok viszont nem tudnak erről és azokat a statisztikákat sem ismerik, amelyek szerint Európában minden ötödik gyermek bántalmazásnak van vagy volt kitéve. Magyarországon feketén fehéren ezek a statisztikák. Maga a nyelvhasználat sem egyértelmű: mi a bántalmazás, mi az erőszak… mi a különbség a zaklatás és a bántalmazás között?” Angéla elmondta, hogy ezek az információk általában meglepik a tanárokat, de továbbra sem akarnak túl sokat beszélni a témáról: „Nehezen beszélnek a kérdésről, mert maga a téma igen nehéz. Az egyik ilyen beszélgetésen volt például egy tanár, akit kiskorában bántalmaztak, de rendkívül nehéz volt beszélnie róla, mert a téma fájó és érzékeny pontokat érintett.

A legnagyobb probléma az, hogy ezeknek a tanároknak kellene felhívniuk a gyerekek és fiatalok figyelmét a megelőzésre. „Az említett minden ötödik bántalmazott gyerekből mára felnőtt lett és – ahogy a fenti megbeszélésen is láttuk – lehetséges, hogy vannak közöttük tanárok is, akiket gyerekkorukban bántalmaztak és akikkel nem törődtek. Ezért amikor erről a témáról beszélünk, nem tudhatjuk, hogy kiben milyen sebeket szakítunk fel.” Angéla számára egyértelmű, hogy az ilyen tanároknak segítséget kell nyújtani és meggyőződése, hogy a nehézségek és a hallgatás ellenére egyre több eszköz áll rendelkezésükre, hogy szembenézzenek a problémával.

Amikor a bizottság 2016-ban meghatározta az irányvonalakat, döntés született arról, hogy az intézmények igazgatóinak is fel kell hívni a figyelmét a kérdésre, mert alapvető szerepük van a feladatban, „és ekkor jöttünk rá, hogy a folyamat jóval hosszabb lesz, mint eredetileg gondoltuk”. A projekt indulásakor az is nyilvánvalóvá vált, hogy sokkal többre van szükség puszta információátadásnál, és hogy a tudatosításnak sokkal alaposabbnak kell lennie, mert belsővé kell válnia, amihez több foglalkozásra van szükség. Olyan feladatról volt szó, amely korántsem fejeződött be, ezért a gyerekekkel való munka csak később kezdődhetett.

A tanárok képzése tehát a statisztikákkal és a szóhasználat (erőszak, zaklatás, bántalmazás stb.) tisztázásával kezdődött, vagyis azzal, hogy nevén nevezzük a dolgokat és szembesülünk a valósággal. A második lépés az volt, hogy adott esetben hogyan észlelhetjük, hogy bántalmazásról van szó és miként értelmezzük azokat a jelzéseket, amelyeket a gyerekek viselkedésükkel, rajzaikkal, magatartásukkal vagy a szavakon keresztül küldenek. „Ezután bemutattuk a marista gyakorlatot (protokollt), azaz az ilyen esetekben követendő lépéseket, végül konkrét gyakorlati eseteket vizsgáltunk meg: mit tennél, ha azt tapasztalnád, hogy az egyik gyerek így vagy úgy viselkedik. Mindez szerepjátékok és hasonló gyakorlatok formájában történt és a visszajelzések igen pozitívak voltak.” Angéla szerint a jó hír az, hogy ha a tanárok ezután egy súlyos esettel találkoznak, akkor a képzésnek köszönhetően immár képesek segíteni, ami előrelépést jelent.

Az egyik legnagyobb eredmény…

2017 végén a gyermekvédelmi bizottság úgy döntött, hogy továbblépnek, mert úgy érezték, készen állnak arra, hogy megkezdjék a gyerekek és fiatalok felvilágosítását is. A munkát kamaszokkal kezdték, majd később kisebbekkel is elkezdtek foglalkozni.

A gyerekkel és fiatalokkal végzett munka első lépése az volt, hogy megnézték, milyen anyagok állnak rendelkezésre. Kiindulópontnak a L’Hermitage Tartományban a speciális képzésekhez az egyes iskolai korcsoportok számára kidolgozott foglalkozások anyagait használták fel és tartalmukat, amely egy közös projekt részét képezi, hozzáigazították a magyarországi kulturális viszonyokhoz. Ugyanakkor továbbra is sok a teendő. „A munkát csak most kezdtük el és a cél az lenne, hogy valamennyi korcsoportot be tudjuk vonni a folyamatba. Azt szeretnénk, ha minden évfolyamra lennének foglalkozási terveink. Egyelőre ez nem így van. A karcagi tanoda 16-17 éves kamaszaival a nulláról indultunk. Külső anyagokat nem használtunk, mindent magunk dolgozunk ki, így a folyamat elég lassan haladt.” Angéla elmondta, hogy társadalmi és kulturális okok miatt a tartományi anyagokat hozzá kell igazítani a helyi viszonyokhoz, ami sok időt vesz igénybe.

Szintén elmondta, hogy amikor elkezdték a munkát a fiatalokkal, rájöttek, hogy nem csak a szexuális bántalmazásról, hanem tágabb kontextusba helyezve a bántalmazás más formáiról, a lélektani, fizikai stb. kortársbántalmazásról és a cyberbullyingról is beszélni kell, ezért olyan dokumentumokat dolgoztak ki, amelyek tágabb összefüggésben tárgyalják a bántalmazás különböző formáit. „Fontos, hogy beszélgessünk a fiatalokkal és a gyerekekkel a megfélemlítésről, az internetes zaklatásról, az internet veszélyeiről stb., ezért kidolgoztunk egy egyelőre tervezetstádiumban lévő programot, amelynek címe SOS (Serdülők Okos Segítsége). Később úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne ezt kiterjeszteni minden korcsoportra. Erre az átfogóbb nézőpontra azért van szükség, mert a dolgok sok esetben összefüggenek egymással.

Elővigyázatosság. Rendkívüli elővigyázatosság. A fiatalokkal szerzett tapasztalatok megtanították az oktatóknak, hogy igen óvatosan kell a fiatalokhoz közelíteni és nagy körültekintéssel kell a bántalmazással kapcsolatos kérdéseket kezelni. „A kisebbekkel sokkal nyíltabban lehet elkezdeni beszélgetni a megelőzés kérdéseiről, míg a 15-17 éves korosztályt vagy akár a 19 éveseket, akiket adott esetben már érhetett bántalmazás, sokkal óvatosabban kell megközelíteni, nehogy sérüljenek. A foglalkozásokkal kapcsolatos várakozásaink mindenesetre teljesültek, mert a fiatalok nagyon jól reagáltak.

A kicsikkel más a helyzet. Angéla büszkén meséli, hogy a sok esetben játékos tevékenységekben való részvétel igen hasznos: „A legkisebbekkel különböző játékokat játszunk, például meg kell fogni egy zacskóban lévő különböző tárgyakat és meg kell mondani, hogy kellemes-e a tapintásuk vagy sem. Ábrák alapján megkérdezzük tőlük, hogy szeretnének-e ezt vagy azt csinálni a testükkel vagy nem. A játékok segítségével a gyerekek képesek megfogalmazni olyan dolgokat, amelyekről korábban soha sem beszéltek.

Angéla szerit a kicsik rendkívül fogékonyak: „Nagyon fontos, hogy játszva és kötetlen tevékenységek során tudjunk beszélgetni velük. A legkisebbeknek a például a tánc segítségével vezethetjük be a témát: megtanuljuk megérinteni a testünket, az orrunkat, a fülünket, majd álarcos képek segítségével el kell mondaniuk, hogy szeretnék-e, hogy megérintsék őket vagy sem.” A magabiztos és felkészült Angéla, aki szerint ez jó módszer a megelőzés megtanítására, egy sor képet mutatott, amelyeken a közösségi házban a gyerekekkel végzett tevékenységek láthatók, és külön felhívta a figyelmet azokra, amelyeken a legkisebbek a „Kiko és a kéz” kiadvány anyagaival dolgoznak.

Az Európa Tanács által megjelentett kiadvány célja, hogy eszközt adjon a családok és nevelők kezébe ahhoz, hogy elmagyarázhassák a legkisebbeknek (3-7 évesek), hogy a testük az övék, megtanítsák nekik, hogy vannak nem helyes fizikai érintések mind társaik, mind a felnőttek részéről, valamint hogy vannak jó és rossz titkok. A gyerekekről készült fényképeken láthattuk a folyamat kulcsfontosságú momentumait: „Kiko »fehérneműszabályával« megkérdezzük a gyerekektől: »Megérinthetem a fejedet?« Igen! »Megérinthetem az orrodat?« Igen! »Megérinthetem a kezedet?« Igen! »És benyúlhatok a bugyidba?« NEM!!! Így nagyon egyszerűen meg tudjuk tanítani a kicsiknek, hogy vannak testünknek intim részei és ezek azok, ahol a bugyinkat vagy az alsónadrágunkat hordjuk.” Angéla elmondta, hogy a gyerekek rajzolva, beszélgetve és játszva azonnal megértik miről van szó és nagyon élvezik a tevékenységet. Ez újabb lépést jelent előre.

A „fehérneműszabály” második része azt tanítja meg a gyerekeknek, hogy ha úgy érzik, hogy nem helyes testi kontaktus érte őket, akkor azt el kell mondaniuk.

„A bántalmazott gyerekek szégyent, bűntudatot és félelmet éreznek. A felnőtteknek nem szabad tabuként kezelniük a nemiséget és gondoskodniuk kell arról, hogy a gyerekek tudják, hová fordulhatnak, ha aggódnak, szoronganak vagy elkeseredettek. Lehet, hogy a gyerek érzi, hogy valami nincs rendben, de nem tudja, hogyan és kinek mondhatná el. A felnőtteknek oda kell figyelniük és fogadókésznek kell lenniük a gyerekek érzéseire és viselkedésére. Számos oka lehet annak, ha egy gyerek kerüli a kontaktust a felnőttekkel vagy a többi gyerekkel. Ezt tiszteletben kell tartani. Ugyanakkor a gyerekeknek mindig azt kell érezniük, hogy szüleikkel beszélhetnek erről a kérdésről.”

A FEHÉRNEMŰSZABÁLY, Európa Tanács, 2011

A kiadvány ajánlásait követve tehát megkérdezték a gyerekeket, hogy kiben bíznának meg, ha ilyesmi történne velük. „Voltak, akik azt mondták, hogy az apukájukban vagy az anyukájában, de a nagy többség nem az anyukáját, hanem a közösségi ház nevelőit említette. A nevelőknek rendkívül nagy dolog volt azt látni és érezni, hogy a gyerekek bíznak bennük. Ez is azt mutatja, hogy rengeteget munkát végeznek ezen a területen.

Bár Magyarországon jelenleg zajlik a maristák által 2011-ben útjára indított „Megtörni a csendet” nevű kampány anyagainak terjesztése, melynek célja, hogy felhívja az egész nevelői közösség figyelmét a gyerekek és fiatalok elleni szexuális bántalmazás kérdésére és arra, hogy beszéljenek a bántalmazásra utaló jelekről, el kell ismerni, hogy még sok a tennivaló és a munka megfelelő megvalósítása előtt hatalmas akadályok vannak.

Az egyik legnagyobb nehézség…

A magyar családok sokszor nincsenek felkészülve az ilyen jellegű esetek bejelentésére. Nincsen képzés és az ilyen jellegű kultúra is hiányzik, ráadásul ez még inkább így van a szociális és anyagi gondokkal küszködő családok gyerekei esetében. Angéla szerint a következő lépés a bántalmazások kérdésének a családokkal történő megbeszélése lenne, amit azonban igen nehéznek lát: „Ez lesz a legnehezebb, mert ismerjük a családokat, akikkel dolgozunk. A legtöbb gyerek családja semmilyen iskolai végzettséggel nem rendelkezik és embertelen élet-, munka- és lakáskörülmények között él. Sokan ragaszkodnak a régi roma hagyományokhoz. A férfi-nő kapcsolat gyökeresen más, mint más kultúrákban, mivel a nőknek teljesen alávetett szerepük van. És mivel általában sokgyerekes családokról van szó, egy 10 éves kislánynak már családanyai feladatokat kell ellátnia: vigyáznia kell a kisebb testvéreire, segítenie kell a főzésben és a takarításban stb.

Ez a közösségi ház számára hatalmas, nehezen megoldható kihívást jelent, különösen a zömében cigány családok jellegzetességei miatt. Angéla egy példával szemlélteti a helyzetet: „A cigány családok gyerekei olyan dolgokat látnak, amelyeket a nem cigány családokban felnövő gyerekek nem látnak, és ebben a közegben nagyon nehéz a bántalmazásról beszélni, mert minden összekeveredik. Sok ilyen család egyetlen szobában lakik és a gyerekek már kiskoruktól kezdve tanúi a szülők közötti kapcsolatnak. Máshol a szülők olyan filmeket néznek, amelyek nem gyerekeknek valók. Egy konkrét példa az az esztergomi kislány, akinek rémálmai voltak. Kiderült, hogy a négyéves kislány a családdal együtt nézte a horrorfilmeket és természetesen nem tudott aludni. Beszéltünk a szülőkkel és elmondtuk nekik, hogy az ilyen filmek nem valók ekkor gyereknek. A szülők erre közölték, hogy semmi baja nem lett a gyereknek (annak ellenére, hogy éjszakánként bepisilt).” Az ilyen helyzetekben – teszi hozzá Angéla – az jelent kihívást a nevelők számára, hogy megértessék a szülőkkel, hogy bizonyos szülői magatartások negatívak, sőt végső soron „bántalmazásnak” minősülhetnek. Ugyanakkor nagyon vigyázni kell azzal, hogy mit hogyan kommunikálunk, „nehogy a gyerek lássa kárát.

Úttörő munka

Bár Magyarországon egyelőre még nem szokás túl sokat beszélni erről a témáról, Angéla elmondása szerint a maristákéhoz hasonló képzési kezdeményezések nyomán egyre nagyobb a tudatosság. „Mi vagyunk az elsők között, akik ezzel foglalkoznak az országban. Csatlakoztunk a katolikus egyház gyermek és ifjúságvédelmi munkacsoportjához és az egyik megbeszélésünkön, miután megtudták, hogy nevelőinkkel milyen munkát végzünk, voltak olyan szervezetek, akik azt mondták, hogy örülnének, ha saját tanáraik is részt vehetnének hasonló képzéseken. Végül azt javasolták, hogy mi magunk csináljuk meg a képzést, amelyet már meg is tartottunk a zsámbéki premontrei gimnázium pedagógusainak. Ebben a tekintetben úttörő munkát végzünk és fokozatosan haladunk előre.

Angéla elmondta, hogy a katolikus egyház gyermek és ifjúságvédelmi munkacsoportja két egyértelmű céllal kezdte meg működését: az egyik az információk továbbítása, a másik a – pozitív és negatív – tapasztalatok megosztása. „Nagyon meglepte őket a maristák által összeállított tevékenység. Az országban nem létezik ilyen anyag. Ráadásul nagyon szeretnénk, ha a munkacsoport is közre tudna működni a munkában. Nagyon jó, hogy ott lehetünk, hiszen nekik is vannak olyan anyagaik, amelyek érdekelnek minket.

Angéla szerint a munkacsoport létrehozása azt jelezi, hogy az egyház komoly lépéseket tesz a gyermekvédelem területén és azt szeretné, ha ezen a területen saját protokollal rendelkezne. „Az egyház azonban nem rendelkezik ilyennel és létre kellene hozni egy saját komoly útmutatót. Mi csak az első lépést tettük meg.”

A helyi egyházakkal fenntartott kapcsolaton kívül a hálózati munka tekintetében Angéla nagyra értékeli a L’Hermitage Tartomány más országaival végzett közös munkát: „Rendkívül hálásak vagyunk a különböző anyagok megosztásáért. Az egyik példa a pedagógiai foglalkozások anyagai, mert ez már a koordináció egyik formáját jelenti. Ha nem lenne meg ez a kapcsolat, akkor mindent a nulláról kellene kezdenünk. A megosztás jelenti a hálózatban végzett munka lényegét. Ez máris nagy segítség volt számunka.

Kihívások, előrelépés, koordináció… és álmok. Mára világossá vált, hogy Magyarországon az egyik legnehezebben megvalósítható cél a családok folyamatba történő bevonása: „Ez jelenti a legnagyobb kihívást. Már rendelkezünk tapasztalatokkal ezen a téren és meggyőződhettünk arról, hogy ellenállásba ütközünk. Ebből a szempontból sokat segíthet a más intézményekkel folytatott tapasztalatcsere.

Angéla nem adja fel és tovább küzd azért, hogy változtasson a helyzeten.

Gyermekvédelemért